A fájdalom már fennálló (vagy potenciális) szöveti károsodással társuló (vagy ilyen károsodásra jellemző) kellemetlen szenzoros és emocionális tapasztalat/érzet/élmény. (IASP, 1973)

Nem hogy nem hittem, hogy ilyen hamar visszajövök, de biztos voltam benne, hogy nem jövök ide vissza újév előtt. 

És hogy az után is csak akkor, ha már nagyon muszáj.

Nem azért, mert nem akarok, nem azért, mert azt hiszem, nincs tovább - nem, nem ezért.
Hanem az evolúció miatt.

Van az evolúciónak egy olyan vonása, amiről iszonyú keveset beszélünk.

A fájdalom evolúciója.

Az a cafka anyatermészet semmit, de semmit sem hagy meg annak kifejlődése után, ami nem hasznos. Ami nem célravezető. Ami nem a túlélést segíti.

Így lett ez a fájdalommal is.

És nemcsak a fizikaival.

Hogy miért is maradhatott meg a lelki fájdalom (vagy minek is nevezzem, ha épp nem hiszek a lélekben), mint sokezer éves, a fejlődést befolyásoló mechanizmus? 

Mert nem, illetve nemcsak az emberre jellemző nyávogásról szól.

Hanem a konkrét, nettó, komplex, mindent átható fájdalomról, amitől a tested

A FÁJDALOM HATÁSAI:

NOCICEPTÍV REFLEX (GV.) (Mintha jól hátbab…..k volna. Jó erősen, éppen mondjuk a gerinceden, behatolva egy éles tárggyal, mondjuk a gerincvelődbe);

TUDATOSULÁS (HELYE, ÉRZETE);

VEGETATÍV REAKCIÓK; (IZZADÁS, PUPILLATÁGULAT, TACHYCARDIA (Kilüktet a szíved a szádból) –HYPOTHALAMUS (A központi idegrendszered egy kicsiny része folyamatosan, hullámokban hormonlöketeket juttat a véredbe, hogy nehogy elfelejtsed te annak a k…a fájdalomnak az ő okát) – FR, (A formatio reticularisod, az agyad fejlődéstanilag legősibb területeinek egyike, ami fontos szerepet játszik a gerincvelőd és az agyidegek motoros köreiben, ő, na, ő folyamatos hullámokban fellépő, tompa hányingert lököd a testedbe, amitől nem és nem és nem tudsz enni…) ENDOKRIN SZERVEK (A belső elválasztású mirigyeid az életműködésedet szabályozó hormonfröccsökkel bombázza a sejtközi teret, bele egyenesen a véráramodba, ettől meg nem tudsz aludni…);

NOCICEPTÍV REFLEX (A védekező, a fájdalomingerre adott reflex meg meg akarja védeni a károsodással fenyegetett testrészedet a veszélytől – kezed ökölbe, körmeid pattognak, mellkasod horpad – és mivel a másik oldalon meg be próbálja lazítani az egyensúly megtartása miatt az antigravitációs izmokat)

széttépett, bedarált lajhárként épp-hogy-csak elhordja az életet.

Mindezt úgy, hogy nem is ért fizikai sérelem,
csak valami más,
valami nagyon más.

Az evolúció nem a túlélés legnagyobb tanítója; nem, az evolúció maga az esztelen, elvtelen, célratartó túlélés.

Az evolúció nem egy fejlődéstörténet, egy gigászi isteni kísérlet a tisztulásra, csiszolódásra,  hanem egy tapasztalat-folyam, amiben rideg józansággal választódnak ki azok az eszközök, amelyek bármi áron teszik lehetővé a továbbélést.

Ilyen kiválasztódott eszköz lett a klán-tudat, a törzs érzete, a csapat védelme, a műhely közös szellemisége, amit az újkori történelmi, és talán kissé avítt és talán kissé pejoratív értelmében az angolszász politológia a tribalizmus fogalmával ír le, és aminek tán valamiféle társadalmilag is elfogadott formája lett a nemzet állam, aljabb formájában meg az állami korruptiviti, és aminek újkori, ilyen jellegű jelenségével én itt és most nem akarok törődni. (És itt indulhat a bírálat, a kritika, a mit-nem-tud-jól-és-mit-nem-alkalmaz-megfelelően komment-had.)

Mindezekben hullámvasutazóként napok óta vergődve, mielőtt elindulok a karácsonyi vidékjárásra, térek be a stúdióba, bár nagyon nem kívánom, de mert több napra hagyom magam mögött a rádiót, előtte még jó néhány műsort be kéne készítenem, mert a show meg must go on.

És találom meg az élőstúdióban a narancslevet, amit a Búcsúkör éjszakáján ittam, az aljában még majd' két deci, megörülök, kortyolok bele, majd ledermedek, mert hogy lehet az, hogy ENNYI nap után sem romlott meg, de hát nem is telt el OLYAN SOK nap, mint érzem, de akkor is, EZEK nem punnyadnak meg soha?
Uralhatatlan düh kap el, csavarom ki az utolsó csöppeket is, mert akarom látni, hogy az után, ami történt, legalább valami megromlik, miért nem? b...d meg, hát miért nem romlik ez, hm???

Nagyjából három perc után döbbenek bele, mennyire irracionális, ami történik.
Mennyire nem normális.
Mennyire nem emberi.
Mennyire nem logikus.

És mennyire érthető.

A fájdalom, amit átélek, és a hullámokban érkező értetlenség és a folyamatos rossz testállapot nem kigazdálkodható a veszteség objektív nagyságából.

Csak a szubjektívből.

A túlélés nevű játékban kigolyóztak. 
A klánunkat, a csapatunkat, a MŰHELYÜNKET csapták meg.

És évezredek óta az a cafka anyatermészet kőkemény fájdalommal emlékeztet ennek természetellenes voltára. 

Mert a műhely az élet.
A csapat a túlélés.

A csoport szétrúgása egyenlő a hideggel, a magánnyal, az étel hiányával, végső soron tán a halál víziójával.
EZ VAN a fájdalomban benne.

És még egy:
Szintén a Nagy Cafka rendezte el, hogy - mivel a túl hosszan tartó fájdalom SEM szolgálja a túlélést - a túl sokáig fennálló fájást betompítja. Elfárad belé a test, bezárkózik a psziché, kemikáliák érkeznek az agyba, hogy az idegrendszer pihenjen majd végre, az alany felejtsen.
A hiábavalóság nem túlélés-szolga.

De csakis és kizárólag a tanulást szolgálva, az EMLÉK-et megtartja, betárazza, és azt mondja: na, ezt soha többé.

Hogy ezt mivel éri el?
Hogy mi lesz a mély fájdalom mögött, amiben a veszteség végérvényes, a küzdelem is hiábavaló volt, és az átélés is csak a méltóság miatt kellhetett?

A mechanizmus, amivel a test elérheti, hogy soha többé ne akarja ezt átélni,
a félelem.
Így tanít a Nagy Cafka.


Kiemelt kép:
Chronic Pain.
Photo by Tudomanyplaza.hu.